Már nem fáj, de a tények bennem élnek.

Van előttem egy kép, ahogy ülök a franciaágy szélén, ő fölém tornyosul, és a számba akarja nyomni a farkát. Én nem akarom. Elfordulok, mondom, hogy nem, de mosolyog és erősködik, hogy de igen, tudom, te is akarod, jó lesz. Beletolja a számba, én undorodok, nem esik jól, de nincs választásom, megteszem neki. Majd a spermát rám locsolja. Azt hiszi, ez vicces. Vagyis nem tudom, mit hisz, de nevet. Kimegyek letörlöm magamról, összemegyek kicsire. Ettől nem érzem magam nőnek. Sokszor megtörtént. Nagyobb, erősebb. Nem tudok védekezni, ki vagyok szolgáltatva neki. Úgy érzem, nincs más választásom, legyek rajta túl. Vagy arra kényszerített, hogy a kocsiban útközben csináljam. Veszélyesnek éreztem, hiszen az autópályán voltunk. De lenyomta a fejemet és kész. Csomó ilyen és ehhez hasonló eset volt.

Mostanában jutott eszembe, hogy rengeteg regényben olvastam, az asszonyokkal hasonlóan bánt a férjük, semmi gyengédség, csak adja oda a testét, és ezek a nők mondták azt, hogy inkább megadják, csak legyenek rajta túl, úgy egyszerűbb. Valahogy én is hasonlóan éreztem magam.

Nem vagyok agresszív, eszembe se jutott, hogy mondjuk elrúgjam, megüssem, de még az se, hogy kiabáljak. Nekem ez volt megengedett. Soha nem mondhattam nemet, nem fejezhettem ki a véleményemet, de erről később.

A kapcsolat vége felé egyre kevésbe bíztam meg benne. Egyszer rápillantottam a telefonjára, nem léptem be, de megláttam a háttérképét. Egy tangás női fenék volt rajta. Nem az enyém. Rájöttem, hogy fogalmam sincs, ki ő valójában, hogy mit akar és mit csinál a hátam mögött.

Éreztem, hogy nem tisztességes, hogy van valakije. Volt egy kolléganője, akiről nagyon sokat beszélt, szerintem ő volt az. Mikor szóba hoztam, persze tagadta. Egyre többször ment el otthonról, és egyre jobban elhidegültünk egymástól. Szerettem volna – nem tudom, miért – megmenteni ezt a kapcsolatot, de egy idő után már azon gondolkodtam, hogy le kellene zárni. De ekkor bekapcsolt a szégyen, hogy kudarcot vallottam, mit fognak szólni. Nekem még ez se sikerül.

Végül egy péntek délután közölte, hogy hétfőn elköltözik. Jött a szokásos dumával, hogy „Évi, te túl jó vagy hozzám, blablabla…” (Utólag belegondolva, erkölcsileg biztos, hogy stabilabb értékrendem van.). Nem mondta meg, de tudtam, hogy a másik nőhöz. Nem vagyok hülye. Hétfőn hajnalban mentem edzésre, kijött a konyhába, bőgött, aztán este, mire hazaértem, minden cuccát elvitte.

Bár nem volt jó ez a kapcsolat, mégis kudarcnak éltem meg, és borzasztóan szégyelltem az egészet. Nem is tudtam beszélni róla. Senkinek. A munkahelyemen látták, hogy van valami, próbáltak is közelebb lépni, de képtelen voltam beszélni. A családomnak se mondtam meg. Néhány héttel később a szüleim jöttek Pestre színházba. Mikor megjöttek, még el tudtam ütni azzal, hogy Zoli edzésen van, de hazaérve rákérdeztek, hogy hol van. Akkor tudtam elmondani, hogy elköltözött. Apukám azt mondta, hogy így utólag már elmondhatja, hogy az egész család utálta, mert látták, hogy viselkedik velem, de nem akartak beleszólni.

Persze ők elmondták a többieknek, legalább nem nemek kellett. Akkor felhívott Jutka, az ikertesóm, és nekem esett, hogy mennyire rosszul esik NEKI, hogy nem mondtam el. Ő az ikertesóm, és neki mindent tudnia kell. Nyilván ez hiányzott akkor… Nem fogta fel, hogy akkor én képtelen voltam erről beszélni. Torok zárat kaptam. Nem jött ki hang a torkomon.

 Folyt. köv.