Már nem fáj, de a tények bennem élnek.

Van előttem egy kép, ahogy ülök a franciaágy szélén, ő fölém tornyosul, és a számba akarja nyomni a farkát. Én nem akarom. Elfordulok, mondom, hogy nem, de mosolyog és erősködik, hogy de igen, tudom, te is akarod, jó lesz. Beletolja a számba, én undorodok, nem esik jól, de nincs választásom, megteszem neki. Majd a spermát rám locsolja. Azt hiszi, ez vicces. Vagyis nem tudom, mit hisz, de nevet. Kimegyek letörlöm magamról, összemegyek kicsire. Ettől nem érzem magam nőnek. Sokszor megtörtént. Nagyobb, erősebb. Nem tudok védekezni, ki vagyok szolgáltatva neki. Úgy érzem, nincs más választásom, legyek rajta túl. Vagy arra kényszerített, hogy a kocsiban útközben csináljam. Veszélyesnek éreztem, hiszen az autópályán voltunk. De lenyomta a fejemet és kész. Csomó ilyen és ehhez hasonló eset volt.

Mostanában jutott eszembe, hogy rengeteg regényben olvastam, az asszonyokkal hasonlóan bánt a férjük, semmi gyengédség, csak adja oda a testét, és ezek a nők mondták azt, hogy inkább megadják, csak legyenek rajta túl, úgy egyszerűbb. Valahogy én is hasonlóan éreztem magam.

Nem vagyok agresszív, eszembe se jutott, hogy mondjuk elrúgjam, megüssem, de még az se, hogy kiabáljak. Nekem ez volt megengedett. Soha nem mondhattam nemet, nem fejezhettem ki a véleményemet, de erről később.

A kapcsolat vége felé egyre kevésbe bíztam meg benne. Egyszer rápillantottam a telefonjára, nem léptem be, de megláttam a háttérképét. Egy tangás női fenék volt rajta. Nem az enyém. Rájöttem, hogy fogalmam sincs, ki ő valójában, hogy mit akar és mit csinál a hátam mögött.

Éreztem, hogy nem tisztességes, hogy van valakije. Volt egy kolléganője, akiről nagyon sokat beszélt, szerintem ő volt az. Mikor szóba hoztam, persze tagadta. Egyre többször ment el otthonról, és egyre jobban elhidegültünk egymástól. Szerettem volna – nem tudom, miért – megmenteni ezt a kapcsolatot, de egy idő után már azon gondolkodtam, hogy le kellene zárni. De ekkor bekapcsolt a szégyen, hogy kudarcot vallottam, mit fognak szólni. Nekem még ez se sikerül.

Végül egy péntek délután közölte, hogy hétfőn elköltözik. Jött a szokásos dumával, hogy „Évi, te túl jó vagy hozzám, blablabla…” (Utólag belegondolva, erkölcsileg biztos, hogy stabilabb értékrendem van.). Nem mondta meg, de tudtam, hogy a másik nőhöz. Nem vagyok hülye. Hétfőn hajnalban mentem edzésre, kijött a konyhába, bőgött, aztán este, mire hazaértem, minden cuccát elvitte.

Bár nem volt jó ez a kapcsolat, mégis kudarcnak éltem meg, és borzasztóan szégyelltem az egészet. Nem is tudtam beszélni róla. Senkinek. A munkahelyemen látták, hogy van valami, próbáltak is közelebb lépni, de képtelen voltam beszélni. A családomnak se mondtam meg. Néhány héttel később a szüleim jöttek Pestre színházba. Mikor megjöttek, még el tudtam ütni azzal, hogy Zoli edzésen van, de hazaérve rákérdeztek, hogy hol van. Akkor tudtam elmondani, hogy elköltözött. Apukám azt mondta, hogy így utólag már elmondhatja, hogy az egész család utálta, mert látták, hogy viselkedik velem, de nem akartak beleszólni.

Persze ők elmondták a többieknek, legalább nem nemek kellett. Akkor felhívott Jutka, az ikertesóm, és nekem esett, hogy mennyire rosszul esik NEKI, hogy nem mondtam el. Ő az ikertesóm, és neki mindent tudnia kell. Nyilván ez hiányzott akkor… Nem fogta fel, hogy akkor én képtelen voltam erről beszélni. Torok zárat kaptam. Nem jött ki hang a torkomon.

 Folyt. köv.

2. rész

Mivel egy tekintélyelvű családban nőttem fel, ezért azt tanultam meg, hogy szót kell fogadni, nincs szavam, nem lehet véleményem. Nincs visszaszólás, még kérdés sincs. Emiatt nem sajátítottam el a képességemet, hogy meghúzzam a határaimat, és ki tudjam, és főleg, merjem, mutatni, hogy valami nem jó, nem komfortos, nem tetszik. Maximum magamban vagy a tesóimmal morogtunk, de ennyi.

Így talán érthető, hogy miért „hagytam”.

A szex borzasztó volt. Fájt, hiszen nem voltam felkészülve rá, ezért belül száraz voltam, ráadásul túl nagy volt a méretkülönbség is. Őt nem érdekelte, tulajdonképpen észre sem vette, hogy nekem nem jó. Csak magával törődött, hogy neki jó legyen. Vegyek föl ilyen pózt meg olyat, de én soha nem tudtam ellazulni, élvezni. Olyan dolgokat is kellett csinálnom, amit nem akartam. Sőt, csak olyat. Ha próbáltam is ellenkezni, rám kényszerítette az akaratát. Csak azt vártam, hogy legyen már vége. Ráadásul még állandóan megjegyzéseket tett, kritizált, hogy nem úgy csinálom, ahogy szeretné. De én nem voltam egy pornószínésznő. Most sem vagyok az és nem is akarok.

Ha szó szerint vesszük, nem erőszakolt meg, de olyan dolgokra kényszerített, amiket nem akartam, és fájdalmat okozott vele vagy megalázott.

Nemcsak a fizikai erőszak bántalmazás, hanem a kényszerítés is. Visszaélés a testi fölénnyel. Esélyem se volt védekezni a 30 centi és 30 kiló különbség miatt. Próbáltam szóval, de kevés volt.

Kétszer ütött meg. Mondhatni ez nem sok a 7 év alatt, de annak sem lett volna szabad megtörténnie. Mindkétszer a szex volt az oka. Próbáltam ellenkezni, mondani, hogy nem akarom, dühös lett, és adott egy pofont. Döbbenet, lefagyás, félelem. Persze utána mondta, hogy nem akarta, de hát ez nem számított. Tudtam, hogy ez nem normális dolog, mégsem tudtam lépni a „nekem ez jár” elméletem miatt. Nem az ütésre gondolok, hanem a párkapcsolatra. Ennyit érek. És persze öngerjesztő műveletként ezek az események még inkább rontották az önbecsülésemet.

Ráadásul nagyon szégyelltem is az egészet, ezért senkinek nem beszéltem róla. Titkoltam, hallgattam és reménykedtem, hogy talán idővel jobb lesz. Hogy jobban fog menni, és minden jó lesz. Hát nem.

 Folyt. köv.

BÁNTALMAZÁSOM TÖRTÉNETE

 1.rész - bevezetés és verbális abúzus

Ebben a sorozatban őszintén, tisztán, tabuk nélkül bemutatom, hogyan kerültem bántalmazói kapcsolatokba, mit éltem meg, honnan, milyen környezetből indultam, milyen út vezetett az eseményekig.

Célom a sorozattal önmagam gyógyításán túl egyrészt, hogy megértessem a kívülállókkal - akikkel nem történt ilyesmi - a folyamatokat, a hátterét, a miérteket, és ítélkezés helyett empátiával tudjanak az áldozatok felé fordulni, másrészt pedig megmutatni az áldozatoknak, hogy nincsenek egyedül, kérhetnek segítséget és van remény a gyógyulásra.

 53 éves vagyok és bántalmazó kapcsolatokban éltem.

Ez a felismerés mintegy 20 évvel az eset után történt.

Évtizedek óta járom az önismeret útját. Könyvek, előadások, sok év pszichoterápia, önismereti pszichodráma csoportok. Már a harmadik ilyen, 150 órás csoport tagja vagyok. Tavaly nyáron, az egyik alkalommal Somlyó György: Mese arról, ki hogyan szeret című versének sorai voltak cetlikre felvágva, és mindannyinknak választania kellett egy sort, amit a leginkább önmagára vonatkozónak tart.

 Az alábbi sort választottam:

„Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen mert szeretik.”

Ez az egy „ártatlan” mondat ébresztett rá, hogy engem bántalmaztak. Évtizedekig a tudatom mélyén bújt meg a tény, hiszen így tudtam tovább élni az életem. Ezt persze már csak utólag tudom.

Ráébredtem, hogy közel 7 évig éltem egy ilyen kapcsolatban (amit több másik, rövidebb is követett). Összeomlottam, zokogtam, kiborultam. Az egyik vezető kijött hozzám, és beszélgettünk. Összeszedtem magam, majd visszaültem a csoportba. A vezetők a csoportülés végén jelezték, hogy szóljak, ha úgy érzem, szükség van rá.

Én azonban úgy mentem haza, hogy ennyi önismeret, önreflexió után megoldom, jól leszek. Nem sokat aludtam, de a csoportfoglalkozások után ez mindig így van, hiszen ez mindig egy érzelmi hullámvasút. Hajnalban felkeltem olvasni. És egyszer csak, teljesen váratlanul kitört belőlem a zokogás. Nem tudtam abbahagyni, bekucorogtam a fotelba, reszkettem, remegtem órákon át. Életemben nem voltam még ilyen gyenge és kiszolgáltatott. Úgy éreztem, segítségre van szükségem, ezért írtam a csoportvezetőknek, hogy elfogadom a felajánlott segítséget. Hamar jött is a válasz, és ajánlottak egy pszichológus hölgyet. Felvettem vele a kapcsolatot, és soron kívül, még aznap délután fogadott. Majd utána, függetlenül attól, hogy hétvége, vagy augusztus 20-a volt, egy hét alatt négyszer találkoztunk. Borzasztó rossz állapotban voltam.

Amikor megköszöntem neki, hogy a „kötelezőn” túl is foglalkozik velem, azt válaszolta, hogy „Ön fontos nekem.”. Ekkor jött egy felismerés, hogy nekem ezt még soha senki nem mondta! 52 év alatt, senki.

 A terápiás ülések során – mindjárt az első alkalommal – beszéltem neki a történtekről, amiket – a túlélésem érdekében – évtizedekre mélyre ástam magamban.

A közel 7 évig tartó párkapcsolatomban verbális, fizikai és szexuális szinten is bántalmaztak. Ezt akkor nem ismertem föl, nem is tudtam megfogalmazni. Abban az időben még szavunk sem volt rá. Nem beszélt senki az abúzusról, a családon belüli erőszakról. Sokkal később kerültek a figyelem középpontjába ezek az ügyek, és #metoo mozgalom által terjedt el a fogalom, hogy mit is jelent a bántalmazás.

A fent idézett verssor azt jelenti számomra, hogy ahhoz, hogy valakitől szeretet kapjak, meg kell felelnem az elvárásainak, olyannak kell lennem, hogy illeszkedjek a képbe, „jókislány” legyek, tegyek meg mindent a másik kedvéért, mert csak így kaphatom meg azt figyelmet, szeretetet, amire szükségem van. Ha nemet mondok, akkor nem szeretnek. Tűrnöm és alkalmazkodnom kell akkor is, ha a helyzet nem jó, nem komfortos számomra. Ez a helyzet viszont teljesen megsemmisíti az egyéniséget. Erről akkor nem tudtam, hiszen gyerekkoromtól fogva ebben éltem.

Abban a bizonyos párkapcsolatban Zoli folyamatosan leépítette az önbecsülésemet, önértékelésemet, a személyiségemet. Én hittem neki, azt gondoltam, ha megváltozom, akkor biztos szeretni fog. Bár 5 évvel idősebb voltam nála, gyerekként kezelt. "Évi, te olyan kis cuki vagy", "nem tudsz megtanulni vezetni", "te még gyerek vagy, hogy akarnál gyereket, nem is lennél jó anya", hogy csak a legdurvábbakat említsem. Én pedig hittem neki, mert az önbecsülésem a béka feneke alatt volt.

Ugyanakkor ő egy elkényeztetett gyerek volt, aki elvárta, hogy teljes mértékben kiszolgálják. Én csináljak mindent. Akkoriban egy multinál voltam, rendszeresen éjszakába nyúlóan dolgoztam, mégsem respektálta, hogy hétvégén pihenésre van szükségem. Reggel, ahogy felébredt, ébresztett engem is, hogy csináljam meg a kakaóját. Nem utasított, nem parancsolt, hízelgett, és addig mondta a magáét, amíg meg nem kapta, amit akart. Lehet, hogy ezek apróságnak tűnnek, de talán érezhető, hogy mennyire nem vette figyelembe az én igényeimet, szükségleteimet, vagy engem. Ha nem tettem, amit kért, fogta magát, és elment. Nem kiabált, nem veszekedett, hazament, ahol mindezt megkapta az anyjától. Hazajött, minden folytatódott tovább.

A családomhoz duzzogva jött, nem is igyekezett beilleszkedni, tőlem viszont elvárta, hogy menjek vele haza, aztán elment lefeküdni, engem meg otthagyott az anyjával, aki egy borzalmasan rámenős, erőszakos, más véleményét el nem fogadó nő volt, és természetesen Zolikát, mint szeme fényét, dicsőítette. Ezek az alkalmak számomra elviselhetetlenek voltak, és néhány év múlva egyre ritkábban mentem hozzájuk.

 Persze voltak közös élmények, nevetések, utazások. Néha figyelmes volt, elvitt munkába vagy bevásárolt.

Én egyre kisebbnek és kisebbnek éreztem magam, de nem voltak eszközeim, hogy kiálljak magamért, vagy változtassak. Bár éreztem, hogy valami nem jó, mégis teljesen ki voltam szolgáltatva neki.

Ma már tudom – bár azóta sincsenek személyes tapasztalataim –, hogy egy egészséges kapcsolatban a felek kölcsönösen emelik egymást, nem pedig leépítik a másikat.

 És azt is tudom, hogy ez a viselkedés kimeríti a verbális bántalmazás fogalmát.

 Íme az említett vers:

Somlyó György: MESE ARRÓL, KI HOGYAN SZERET

Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hisz szeretik.

Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hiszen szeret.

Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen mert szeret.

Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen mert szeretik.

Van, akinek számára a szerelem határos a gyűlölettel.

Van, akinek számára a szerelem határos a szeretettel.

De van olyan is, aki a szerelmet összetéveszti a szeretettel, s nem érti, hogy mások feleletül a gyűlölettel tévesztik össze a szerelmet.

Van, aki úgy szeret, mint az országútra tévedt nyúl, amely a fénycsóvák csapdájába esett.

Van, aki úgy, mint az oroszlán, amely széttépi azt, amit szeret.

Van, aki úgy szeret, mint a pilóta a várost, amelyre bombáit ledobja.

Van, aki úgy, mint a radar, amely a repülők útját vezeti a levegőben.

Van, aki békésen szeret, mint a kecske, amely hagyja, hogy megszopja az éhező kisgyerek.

Van, aki vakon, mint a másikat alaktalanságába nyelő amőba.

Van, aki esztelenül, mint az éjszakai lepke a lángot.

Van, aki bölcsen, mint a medve a téli álmot.

Van, aki önmagát szereti másban, s van, aki önmagában azt a másikat, akivé maga is válik általa.

 Te melyik sort választanád?

Tisztában vagyok vele, hogy ezzel a sorozattal sok embert, köztük még egyes családtagjaimat is meg fogok bántani, mégis úgy döntöttem, hogy nem hallgatok tovább. Teszem ezt az igazság kimondásáért, a tabuk ledöntéséért és önmagam felvállalásáért.

Folyt. köv.